A  titokzatos Zoe

 

Minden egy nyári reggelen kezdődött…

Minden úgy ment ahogy menni szokott. Kilenckor felkeltem, megetettem Lilit, az afrikai sünömet, és Amáliát, a kaméleonomat, majd lebattyogtam a lépcsőn. Húgom, Charlie már lent reggelizett anyuval, apuval, és az én kedves nagyimmal. Igen, kedves kis család. Kikísértek az akadémiára. Ez a reggel valamiben mégiscsak különbözik a többitől. Ma az egész család elmegy valami ünnepségre, csak én nem.

–Megnyugtatásképen áthívhatod a barátnőidet, de nem mehettek el itthonról! - mondta szigorúan anyám, majd becsapta maguk után az ajtót.

Különös. De nem nagyon érdekelt. De az annál jobban, hogy anyuék különbusszal mentek. Nem értem. Ma olyan furcsák. Felszaladtam a szobámba… Vagyis, hát… Csak akartam, mert megbotlottam egy dobozban, amitől előreestem, és az orromból csöpögni kezdett a vér.

Miféle doboz ez? - kérdeztem mérgesen. Mi? Nekem címezték? Miért nem szóltak erről nekem? – értetlenkedtem.

Bevittem a szobámba, majd a számítógépemen rögtön írni kezdtem barátnőmnek, Lizának, és Adrinak.

Azonnal gyertek át hozzám. Találtam egy régi dobozt, nekem címezve. Majd itt mindent elmesélek. Gyertek. –szorgalmaztam őket.

Két perc múlva már a bejárati ajtónál álltak.

- Végre! Gyertek be! Ezt nem fogjátok elhinni! Képzeljétek, futottam fel a szobámba, és megbotlottam egy dobozban, ami nekem volt címezve, aztán bevittem a szobámba…

- Csigavér!- vágott szavamba Adri, és nagy gőgösen elindult a szobám felé, mintha az ő háza lett volna. Elővette bicskáját (ami mindig nála van, meg a zseblámpája, de az már későbbi történet), és kibontotta a dobozt.

Tátva maradt a szánk, és ezúttal Adrinak sem sikerült komoly arcot vágni. Egy méretes kristálygömb volt a dobozban.

 

Na meg volt hozzá egy levél. Minden olyan rejtélyes lett.

- Mi áll a levélben? – kérdezte izgatottan Adri.

- Egy kicsit várjál. Nem lehet mindent azonnal megtenni. – mondta türelmesen Liza.

Kibontottam a levelet.

 

- Mi? Ilyenkor 5 éves voltam! Nem is volt ilyenkor barátnőd! Vagy eltitkoltad előlünk? – kérdezte számon kérően Adri.

- Az se biztos, hogy neki küldték! – mondta szigorú tekintéssel Liza.

- Nyugi lányok! Ti ismertek Kertész valakit.

- Az apám sokat kertészkedik, de nem hiszem, hogy ő ismeri azt a Zoe-t. – értetlenkedett Adri.

- Adri! – türelmetlenkedett Lizu.

- Mi van?

- Hagyd már abba, mert felforr tőled az agyvizem!

- Lányok! Fejezzétek be! Találtam még valamit.

- Hadd ni! Mutasd meg! Én akarom látni előbb! – üvöltött fülembe Adri.

- Mondd Adri! Mi milyen barátnők is vagyunk, ha ezt csinálod velünk? – förmedt Lilu Adrira.

Végül sikerült befejeznünk az örökös veszekedést. Kulturáltan szétnyitottam egy másik papírt, ami a doboz alján volt…

- Ááááááááááááááááááá! – sikítottunk kórusban.

- Egy kincses térkép! – üvöltött Adri.

- Csss! Elárulod a titkunkat te vén záptojás? – kérdezte gorombán Liza.

- Bocs, de nem beszélek sügérekkel.

- Micsoda? Idefigyelj te haspók! Dugd ide a fejed! Kiverem a még meglévő fogaidat!

- Azt próbáld meg te lüke! Olyan hajat csinálok neked, amit egy életen át megemlegetsz.

- Ezt nézzétek!

 

 

- Ismerős ez a kert szerűség. – mondta fejét vakarva Adri.

- Akkor nézz le az ablakon! – válaszoltam gondolatbeli kérdésére.

- Azta! Ez a kerteteket ábrázolja! Uccu neki! Fussunk le! Gyertek már!

- De azt mondta az édesanyám, hogy nem mehetünk ki a házból. – közöltem vele a rossz hírt.

- Nem-e? Hogy az a… Ez felháborító! Majd én elkapom a...

- Khm. Ezt az Anyjának szántad? – ráncolta szemöldökét Liza.

Mintha kitört volna a harmadik világháború. Párnacsatáztak, verekedtek, palacsintával, és egyéb más étellel dobálóztak.

Teljesen megőrültek, én persze nem örültem. Adri egyszer felállt, kiment a házból, ásni kezdett a földön, vagyis a betonon.

- Kincset keresek, kincset ások. Többieknek nem adok, de én nem várok. Nem érek rá évekig, semmit sem adok nekik. Ilyen az élet, ha a kincs az enyém lesz. Azt mondják az emberek, le vele, le vele. De engem ez nem érdekel, nem nem nem, nem nem nem. – dudorászott.

- Na ez már több a soknál! – mondta idegesen Liza.

Megfogta a ruhájánál, majd berángatta a házba.

- Mégis mit képzelsz magadról? Azt hiszed nem törölsz padlót? Azt hiszed megúszod a házimunkát? Meg azt, hogy mi vagyunk a kettő szolgád? – rángatta Adrit, aki a végére teljese beleszédült, és egyszer csak olyan józan lett, mint egy kisbárány.

Teljesen normális lett. Eltakarította azt a homokot a földről, amit kilapátolt, majd csinált nekünk egy teát. Behívott minket egy szobába, és mint aki egy titkot akar mondani, suttogni kezdett:

- Én nem tudom, mikor jöttem ide, mert onnantól nem emlékszem semmire, hogy veletek chat-eltem.

- Semmire? – kérdezte aggódóan Liza.

- De! Még arra, hogy láttam egy ismerős arcot fekete kabátban, barna kalapban, és fehér cipőben. Fegyvere is volt azzal rám célzott, aztán megvertem egy Postást.

- Mi? Bocsánatot kell kérned. – mondta Liza, majd megint megragadta ruhájánál fogva, és kirángatta az ajtón. Felsegítették a Postást, és elmondott neki mindent. Én addig megpróbáltam összeszedni gondolataimat.

- Egy régi doboz, egy üzenet Kertész Zoe-tól, egy kristálygömb, egy kincses térkép, Adrit valamivel meglőtték, és anyuék engem itt hagynak, és busszal mennek. Mit jelent mind ez?

Behívtuk a Postást egy teára, és egy kis beszélgetésre, hátha tud segíteni. Ő ismerte azt a lányt, és ide is hozta.

- Szia Zoe! Cloi vagyok…

- Halottam, nem emlékeztél rám. – vágott bele a szavamba.

Elmesélt mindent tövéről - hegyére.

- Tehát éppen a kristályokról beszéltünk, amikor fejbe vágtak engem, téged megvertek, és hazavittek minket. – fejeződött be a történet.

- Ez olyan megható! – sírt Liza és Adri, majd egymás nyakába borultak.

A kristálygömbön Lili, és Amália összeverekedtek, majd megegyeztek, hogy egyszer az egyik, másszor a másik alszik vele. Azóta is tartjuk Skype-on a kapcsolatot.

Hirtelen Adri megkérdezte:

- A kincs, és a családod?

- A kincset Zoe ásta ki. Az a kristály. A családomat bezárta az a gonosz ember, aki meglőtt. - válaszoltam

- De ez mire volt jó neki?

- Mert, ha Adri megkergül, kiássa a kincset… - mondta Liza.

- És a családod nem tudta megakadályozni azt, hogy az a titokzatos ember elvigye a kincset. Amúgy azért mentek busszal, mert kocsival nem tudják a börtön helyét. – magyarázta Zoe.

- Azt az embert akiről beszéltek, én ismerem. – szólt közbe a Postás.

- Akkor GYERÜNK!

 

 

 

 

 

 

Oldal: A titokzatos Zoe
Cloi Békés & barátai - © 2008 - 2024 - cloibekesandbaratai.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat